Egy jó szándékú pillantás áldásos lehet, s a rossz szándékú pillantások tüzében az ember úgy érzi, mintha „átok alatt állna”.
Amire látásunk fénye rávetül, át is varázsolódik, mivel – ne feledd! – a világosság teremtő hatalom.
Ha én gyűlöletesnek látlak, mondjuk azért, mert sok „nem-szeretem” tulajdonságomat rád vetítem, azt te nem úgy éled meg, hogy a homlokodon, mint egy mozivásznon, látszik majd a rád vetített torzképem, hanem el is torzítlak téged.
Bemocskollak.
Aki sokáig él a gyűlölet légkörében, előbb-utóbb s tán csak alig észrevehetően, de tényleg gyűlöletre méltóvá válhat.
(…)
Az odaadás nem azt jelenti, hogy az ember a rossz erőknek is odaadja magát, sőt, vigyázzon magára, és ne engedje, hogy egy beteg világ megbetegítse.
Nagy ellentmondás ez, hogy miközben a szeretet odaadást jelent, itt éppen a nem-odaadásról van szó: ne engedd magadat átvarázsolni!
Az igazság az, hogy a varázsszemek igézetétől nem a külső változtatás ment meg, hanem a benső. Amíg nem találom meg önmagamat, lelkem centrumát, amíg nem mondhatom ki, hogy az „én vezérem bensőmből vezérel”, addig a külső hatások áldozata leszek.
A biológiában ezt a belső vezérlést immunitásnak nevezik.
Szellemi értelemben az „immunitás” a valódi önismeretet jelenti. Rádöbbenés arra, hogy Isten szelleme bennem van, s ez nem azonos a zavaros lelkemmel.
Aki kívülről irányítható, mások varázsszemétől lesz boldog vagy boldogtalan.
A magára ébredt ember azonban önmagától függ, s lelki állapotát önmaga határozza meg. Ezért van az, hogy egy bölcs ember nehéz helyzetben is megőrzi derűjét, bajban is mosolyog – egy felébredt szellemiség pedig akkor is szeret, ha mindenki gyűlöli őt. Nem külső-világ függő. Mai kifejezéssel azt mondhatnám, hogy a lelkét maga programozza, és az idegen vírusokat azonnal törölni tudja belőle. Az „önmagam szeretete”, amiről beszéltünk már, itt válik sorsdöntővé.
Aki szereti magát, annak a legelső kérdése nem az, hogy mások mit szólnak hozzám, hanem hogy „én mit szólok magamhoz?”