Az indiánok -akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat- azt mondják, nem „betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog természetük.
Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.
A szeretetnek pedig -így mondják az indiánok- kétféle ereje van:
Az egyik az erély.
A másik a gyengédség.
(Erély helyett „szigort” is írhatnék, de a magyar „erő”-ből képzett 'erély” jobb szó)
Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz.
Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. „Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka, csak annyit hallani belőle, hogy hóó...hóóóóóó.....hóóó.
A gondolat a lényeg, nem a szó.
-Hóóó....hóóóóóó.....hóóóó- mondja az indián, mély torokhangon. -Hóóó....hóóóóó...hóóóó Emberi nyelven ez nem jelent semmit.
Nincs értelme.
De a ló érti.
Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, és ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza, vagy feszül. Ha ellenszegül, feszül, ha odaadó, laza.
Ez a szeretet az erély nyelvén. Te döntesz, nem én! - üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az erély nem tévesztendő össze az erőszakkal. Az erőszak rabszolgákat csinál, az erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak lealjasítás, az erély a megnemesítés eszköze.
A ló érti ezt. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. És gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik -amit nem ismerünk- az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.
Innen kezdve már nem kell a pányva -a ló az ember kezében van.
Ezután végigsimogatja a remegő paripa fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán bal oldalát simítja végig. Majd a jobb oldalát. Majd lassan a lábait -vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalódzó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. „Nem bánthatsz, mert szeretlek!” -üzeni ilyenkor az ember tenyere.
Azután lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan, egészen lassan följebb-följebb kúszik.
Végül elfoglalja helyét a ló hátán.
Ekkor már uralja a lovat, aki gazdájának hű társa lesz. És azt mondja néma gondolatával: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám.”