Az életet megismerni csak szeretettel lehet, az ész képtelen rá. Ezért az ilyen zseniális, félvak kalózok úgy pusztítják el a világot, hogy észre sem veszik. Nem „érzik”, mit tesznek. Tárgyként élik meg önmagukat, lelküket, feleségeket, gyerekeiket, hazájukat, földjüket... Az ész mindent megmagyaráz nekik, kivéve, hogy mi az ami a hullát az élőtől megkülönbözteti, s az embert olyan hullának látják, mely időlegesen „életjelenségeket” produkál. „Tárgyilagosan” azt mondják, hogy végső soron az élet a mulandó, és a hulla a maradandó.
Az ész a világot nem szereti.
Ezért került halálos veszélybe a Föld.
A csak okos ember Szívtelen.
S ezért nyomorék.
Roppant veszélyes nyomorék.
De sajnos a fordított helyzet sem jobb!
Ha valaki értelem nélkül szeret.
A csak szerelmes ember esztelen. Valójában nem is szeret.
Ha azt mondom, szeretlek, de nem ismerlek, akkor nem téged szeretlek, hiszen azt se tudom, ki vagy. Valakit beléd vetítek, aki nem te vagy, hanem csakis az én ábránd- és vágyvilágomban él. Rávetítem az arcodra, belelátom a lelkedbe, és azt hiszem, te vagy. Valakivel összetévesztettelek.
Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, mikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom, mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid, mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat -és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait.
De mindez csak akkor történhet meg, ha beléd bújok. Kívülről senki sem ismerhető meg. Csakis belülről. Belülre pedig csak úgy jutok el, ha kinyílsz és befogadsz, s ha a lényemet szélesre tárom, mint egy bő köpenyt s átölellek magammal.