Úti beszámolók
Úti beszámoló a BICIKLISTÁBORRÓL,
2009. augusztus 10-16., Felsőcsöde, Zala megye
(a fenti térkép a kedd-szerda-csütörtöki útvonalat mutatja egyelőre)
Végre elérkezett a nap, végre elindulhatunk! Az első nap reggelén a szokásos kiindulási ponton, az iskola mellett találkoztunk, szinte mindannyian. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a sokautós konvoj végigsuhan a fél országon, felszerelve a biciklikkel, a lelkes résztvevőkkel, és MINDENKI látja majd, micsoda komoly megmozdulás ez, micsoda megmérettetésre készül ez a nagy csapat, és minket látva sokan sajnálják majd, hogy nem tartoznak közénk. Nos, az álom ugrott, amikor a csapat pillanatok alatt szertefoszlott, mert volt, aki az autópályán közelítette meg a tábort, volt, aki hamarabb elindult, akadt, akinek még elintéznivalója volt indulás előtt. A látványos, szívmelengető konvojunk 3 autóra zsugorodott mindössze… és még az is szétesett, amikor Székesfehérváron elvesztettük Andrást és Tamarát – mármint otthagytak minket egy piros lámpánál. Eredetileg én nagyon szerettem volna a 8-as úton utazni, mert – bár a térképolvasás nem az erősségem – az tűnt a legrövidebbnek, de András rávett minket, hogy menjünk a 7-es úton, a Balaton mellett. Még menet közben, telefonon is egyeztettünk és nem tudtuk eltéríteni. Ám legyen, maradjunk együtt. Így aztán, mikor végül egyedül maradtunk Szfváron /egy könnyű, kb. 40 perces városnézés után/, és még választhattuk volna a 8-ast, mégis a 7-est választottuk, hátha Andrásék várnak ránk valahol, hátha feltűnt nekik, hogy a rövidke autósorunk vége elmaradt. De nem, végig egyedül utaztunk, végig a Balaton mellett, végigbotorkálva a parti településeken, kivárva az ÖSSZES piros lámpát, az összes igen ráérő, tévelygő gyalogjárót és persze betartva az araszoló tempót, hiszen kinek hiányzik egy lefülelt és kellően honorált gyorshajtás az éves szabadsága első napján??? Aztán jöttek a dombok és völgyek, ahogy elhagytuk a Balatont és közeledtünk Zalaegerszeg és egyben Felsőcsöde felé. Csodálatos vidéken autóztunk, tényleg egy élmény volt, kissé ugyan hosszúra nyúlt az utazás, de hát ismerd meg hazádat. Minden második autó tetején-hátulján bicikli-hegyek tornyosultak, úgyhogy a magasztos álmaim mások csodálatáról végképp porba hullottak. Végül, hihetetlen módon megérkeztünk, csak egyszer tévedtünk el, de nem volt vészes, és sikeresen leparkoltunk a tábor előtt az utcán. Azt hiszem, mi voltunk az utolsók és többen csodálkozva néztek ránk, vajon mi tartott ilyen sokáig… A legártatlanabb tekintete, nem kell ugye mondanom, Andrásnak volt, aki a világ legtermészetesebb hangján mondta, hogy ŐK a 8-ason jöttek – és némi „nem értem, mi a problémátok, és különben is, hogy kerültetek a 7-esre” színezete volt a hangjának…
Sokan a tavalyi táboremlékekből éltek még ez időben – de néhány emberkének, mint én is, még csak a történetek jutottak. A tavalyi egy szép, kényelmes tekerésekkel teli, lapos tájról szólt, ideális és megvalósítható volt mindenkinek, de mire elértük az idei táborhelyünket, már tudtuk, hogy ebben az évben nem a kényelem vár ránk, hanem egy igazi kihívás! Nyilván tudtuk, hogy a Zalai dombság nem véletlenül kapta a nevét, de az az utolsó emelkedő Felsőcsöde előtt, 20 m-re a tábor bejáratától, igazán szemtelenség volt. Minden nap várhatóan kékre biciklized magad, bírod úgy-ahogy, és a végén ott az a domb, amin egyszerűen muszáj felmenned, hiszen ott vár a vacsora és az ágyikód, de az önbecsülésedet még egy utolsó fricskaként darabokra zúzza, hogy HOGYAN mászod meg azt a dombot…
A szállásunk a Felsőcsödei Alkotótábor területe volt, ami tulajdonképpen két épületből állt, egy, a végtelenségig elnyúló mezővel a háta mögött. Az eredeti épület régen iskola volt, már sok éve nem működött, amikor átalakították oly módon, hogy alkalmas legyen a táborozók fogadására. Időközben felépült a második épület is, így aztán ilyen sokan is kényelmesen elfértünk. A házak picit meseszerűek voltak: több irányból lehetett megközelíteni az emeleteket, több szinten lehetett lakni, zuhanyozni stb, és kész labirintus volt az egész, míg az ember ki nem ismerte őket, akkor aztán megmutatkozott a logikájuk és minden a helyére került. Mi mégis a sátorozást választottuk – a Szabaka és a Botos famíliák. A kilátást, ami a sátorból reggelente kilépve a szemünk elé tárult, hiba lett volna eltékozolni holmi ház nyújtotta kényelemért!
Nos, mindenki elhelyezkedett, megkapta a biciklijét és kora délután már pattanhattunk is nyeregbe a bemelegítő kirándulást megejteni! Célunk a Borostyán tó volt, nem túl messze a tábortól, tényleg igazi bemelegítés, megfelelő arra, hogy kiverjük a fejünkből azt, amit otthon hagytunk – ami nem volt hülyeség, hiszen úgysem nagyon tudtunk az otthoniakkal érintkezni, lévén a telefonok térereje már valahol a Balaton felénél megszűnt normálisnak lenni, itt pedig végleg búcsút mondhattunk neki! Leszáguldottunk a dombról – mármint a mountain bike-osok és a fiatalság lezúdultak, az országúti fiatalság követte, az országúti érettebb korosztály pedig kissé lassabban tette meg a távot, mert a virsli gumiknak az út minősége nem nagyon kedvezett. Mondhatni, nagyon rossz volt az út és mondhatni, én jöttem majdnem utolsónak, mert egyébként sem merem elengedni a bicót még jó úton sem! Tamara szegény kisebbik picurkája azonnal elesett, így ők ketten és Kati azonnal vissza is mehettek, hogy rendbe hozzák a dolgot- szerencsére azonban nem volt komoly a sérülés.
Nos, pillanatokon belül a domb alján voltunk, szerintem akkor még senki nem vette komolyan a tényt, hogy vissza is kell majd mennünk… A Borostyán tó csodálatos volt – viszonylag nagy tócsa, egy gyönyörűen karban tartott, hatalmas füves térség /domb/ alján: lehet benne fürödni, kavicsos az alja, nem túl hideg, sok fával a partján, tehát válogathatunk nap és árnyék között, és pont a megfelelő számú büfével van felszerelve. Az ide vezető út sem volt vészes, kellemes emelkedőkkel és lejtőkkel ellátva.
Aztán felkerekedtünk és hazabicikliztünk egy igen kényelmes tempóban. Az útról balra kellett fordulnunk Csöde felé, aztán át egy vasúti átkelőn és irány… FELFELÉ. Az első kétharmad még viselhető volt, de aztán jött a nemulass! Azt hiszem, a döbbenet többünk arcára kirajzolódott, amikor elfogyott a szuflánk, és hirtelen nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Azzal az alattomos, hosszú és nagyon emelkedővel, ami ott állt előttünk. Bevallom, minden este, hazatérés előtt abban reménykedtem, hogy mire odaérünk, valahogy elhordják azt a dombot, vagy valamilyen csoda folytán eltűnik, de nem. Mindig ott volt, hűségesen várt minket és mosolyogva nézte, ahogy lebirkózzuk őt. És végül is megtettük. Voltak, akiknek minden alkalommal sikerült, és voltak, akik tolták a biciklit egy darabon, és voltunk egy páran, akiknek többnyire sikerült és néha nem…
Este 7.30-kor volt a vacsoraidő – elsőként a gyerkőcök, aztán pedig mi voltunk soron. Vártuk az első estére beharangozott babgulyást. Nos, mindannyiunknak vannak emlékei a babgulyásról, kinek ilyen, kinek olyan, de azt hiszem, hogy az, amit akkor este kaptunk, egyikünk emlékével sem találkozott, szerintem ilyet még senki nem látott babgulyás címén. Elég az hozzá, hogy nem ízlett a vacsora, mondhatom, senkinek… Némi kétkedéssel néztünk a további vacsorák elébe: mégiscsak egy egész hetet készültünk itt eltölteni!!! Vendéglátónknak, Ilonának pedig fel volt adva a lecke: finomabb vacsorát szeretnénk!
Aznap éjjel megkaptuk az első esőt. Nem volt kicsi. A sátorban elég félelmetesen hangzott, ahogy kopogott a vászontetőn, de nem történt semmi végzetes, még csak be sem áztunk. Az idő általában fantasztikus volt. A környék szubalpin időjárásának következtében rengeteg a csapadék – szerencsére ezt mi két éjszaka megkaptuk és nappalra semmi nem jutott! Egy esős éjszaka után olyan sűrű a levegő, annyira magas a páratartalom, az embernek olyan érzése van, mintha egy vizes szivacsból próbálna elegendő levegőt kisajtolni a tüdeje számára. A növényzet persze él, én még ennyire zöld vidéket nem láttam, de legalábbis nagyon régen. Akármerre mentünk, embert locsolócsővel, esetleg kannával a kezében nem láttunk, viszont mindenki a hihetetlen tempóban és sűrűségben növő füvével küzdött… A virágok tobzódnak, a színek, a méretek és a látvány olyan, amit mi itthon nagyon nehezen, esetleg egyáltalán nem tudunk kikényszeríteni a kertjeinkből, annak ellenére, hogy a vagyonunkat kilocsoljuk a földre!
A második nap reggelén Felsőcsöde másik végén hagytuk el a falut, szép hosszú lejtő lefelé, aztán pedig domb és lejtő, domb és lejtő, domb és lejtő váltakozva egészen Csesztregig, onnan viszonylag szelídebb lankák következtek. Végiglátogattunk több kisebb falut utunk során.
(Pankasz) Az a nyugalom és béke, amit ott találtunk, azt hiszem lassan átvette felettünk is az uralmát, kisimultak a vonásaink. Veleméren megnéztük a templomot, amelyről előző este kimerítően részletes filmet láthattunk: most legalább némi ismeretanyaggal felfegyverkezve álltunk ott, tudtuk miről van szó. A templom Árpád-kori és Aquila János 1378 körül készítette a teljes belső felületet borító freskókat, amelyek a Bibliából vett képeket és a szentek életét ábrázolják. Mellesleg mostanáig nem fér a fejembe, hogy a csudában TUDTAK úgy építeni, honnan TUDTÁK, hogy a nap pont akkor, pont olyan szögben, pont oda fog világítani, arra a falra PONT azt a freskót kell festeni, PONT a csillagot... És honnan TUDTÁK, hogy a fény nem fogja elhagyni a templomot, még évszázadok múltán sem, amikor mindig, minden torzul…
Visszatérve kis hazánkba Őriszentpéter felé vettük utunkat és aztán vissza a táborba. Aznap este – az előző este élményeit enyhítendő – pizzát kaptunk vacsorára, ami nagyon finom volt!
Szerdán ismét egy szép nagy kört tettünk. Utunk során megálltunk Szalafőn, amit érdekes így mondani, hiszen 7 helyen is megállhattunk itt, mégis mindig Szalafőn voltunk: mi a Pityerszeri skanzent néztük meg tüzetesebben. A hely legfőbb értéke, hogy míg a legtöbb skanzent több helyről összegyűjtött és újra felépített épületből hozzák létre, addig a pityerszeri skanzennek egyetlen átköltöztetett háza van, a „füstös ház”, az összes többi az eredeti helyén áll és lett múzeummá. A hölgy, aki körbevezetett bennünket, nagyon élvezetes módon nyújtott betekintést a szeres építkezésbe /itt rögtön megvilágosodhattunk, miért is van az, hogy többször is belépünk, majd elhagyjuk ugyanazt a települést/ – és a hajdani élet kemény, de számunkra varázslatos mindennapjaiba és praktikáiba. Őriszentpéteren megtekintettük az 1983-ban feltárt égetőkemence maradványait, mely munkálatokban Andrásunknak is nagy szerepe volt. Az ismertető tábláról – teljesen méltánytalanul – lehagyták a nevét…
Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor a sok domb és lejtő között, pedig már éppen kezdtünk belerázódni, elénk került egy olyan, ami még a gyakorlottabbak lélegzetét is elvonta egy pillanatra! Gyanútlanul biciklizünk felfelé, amikor a dombtetőre érve egy helyes kis lankára számítva egy szakadék tárult elénk: itt lemenni??? Mintha a trambulinról ugranál – biciklivel! Agyunk feldolgozta a látványt, beletörődött, de addigra pont észrevettük: a szakadék aljától kezdődően egy teljesen függőleges fal emelkedett az ég felé – nagyjából ott is látszott véget érni. Elakadó lélegzettel zúdultunk lefelé, de hát esélyünk sem volt a függőleges fallal szemben… Volt valaki, aki fel tudott menni anélkül, hogy tolnia kellett volna??? Ez az élmény aztán végig úszott az ott tartózkodásunk maradék idején, de ezt sehol egyetlen természeti képződmény nem tudta felülmúlni…
Vacsora: milánói makaróni. Úgy tűnik, Ilona megtalálta a szakácskönyvet. Egészen finom volt!
Csütörtök: túlélő és kalandtúra. Persze, nem így indult! Terv: Négy elszánt és némileg normálatlan csapattagunk: Zoli, Ádám, Lenger Dóri és Fábián Marci, biciklivel áttekernek Szlovéniába – kb 30 km. A csapat többi tagja az autókra szerelt biciklikkel teszi meg ugyanezt az utat. Onnan kb 80 km túrázás, aztán az érkezéshez hasonlóan távozunk. Nagyjából tartottuk is magunkat a tervhez. Zoli kis csapata alig egy órát várt ránk Szlovéniában, a kijelölt parkolóban, olyan gyorsan odaértek. Végre elindultunk! Rövid táv idegen földön, aztán szívet melengető érkezés egy elhagyott határátkelőn át kis hazánkba. Aztán egy rövid, ám zaklatott kitérő a hármas határkőhöz: miért nem tudták ezt egy sima útkereszteződésben elhelyezni??? Körforgalommal. Ehelyett elhagytuk a járt utat egy járatlanért: ez utóbbi kavicsos volt és befelé vezetett az erdőbe. Egy darabig még házak kísértek két oldalt, aztán már csak az erdő maradt. Az útból ösvény lett, kb itt szálltunk le a biciklikről és kezdtük tolni a jószágokat. Aztán jöttek a tócsák és dagonyák, itt már időnként cipeltük is a bicókat, aztán jött a kaptató, a felismerés, hogy egy tömény agyagdarabon sétálunk és hozzá az ég dörgése, ami ha összevizezi az agyagot, akkor csúszda, élményfürdő nélkül. Zoli nagyon feszült lett, amikor a biciklilánc összes kenőanyagát elhelyezte a pólóján, és balett táncosként toporgott a fagyökeres hegyoldalon a merev talpú cipőjében. Egy különlegesen randa tócsa előtt aztán megfordult és visszament. Mi mindannyian felküzdöttük magunkat a hegy tetejére – amikor az ösvényen keresztben fekvő kidőlt fákon keltünk át több ízben, elbizonytalanodtam: biztosan kell ez nekem??? Aztán jött a lépcsősor. A vörös szőnyeget valaki ellopta, viszont biciklivel kicsit kényelmetlen volt. De azért feljutottunk. Ott volt az emlékmű, egy nagy kavics, a három címerrel a három oldalán és zászlórudakkal. Úgy tűnt, senkit nem érdekel igazán, hogy simán, minden ellenállás nélkül egyáltalán eljöhettünk idáig és a három irány bármelyikébe ugyanúgy távozhatunk. Azt hiszem, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy: micsoda tragédia volt ide feljönni, vagy: ez még hagyján, de hogy megyünk le, mindjárt szakad az eső /minden jel erre mutatott/, és: erről nem volt szó, esetleg: a hét további részén nem ülök biciklire és hasonló, hú, de elromlott a napom – jellegű eszmefuttatások szálltak a levegőben. Pedig: épségben felértünk, senki nem padlózott, nem gurult vissza, még nem is áztunk el, és – nem túl sok hármas határunk van, tessék örülni!
Kedélyek nagyjából megnyugodtak, indultunk lefelé. A szlovén oldalon. Ahol a magyar oldal szinte járhatatlan ösvényével szemben egy – akár autóval is járható - bicikliút vezetett lefelé. Igaz, egy darabon tolni kellett, mert túl meredek volt, de aztán mindent bele. Ismét hihetetlen tájakon kerekeztünk át: embert alig láttunk, mégis minden csodálatos rendben, a fűszálak vigyázzban és olyan zölden, hogy az már felháborító. Többször megálltunk, mert azért akadt egy dilemmánk: Zoli. Vajon merre indulhatott el, miután lepilinckázott a hegy agyagos ösvénykéjéről, hátán a biciklijével? Gondoltuk, biztosan visszatalál az autókhoz, van szája, majd megkérdi, merre kell menni. A legidegesítőbb momentum mindebben a mobiltelefon volt. Még véletlenül sem lehetett elérni. Számtalan próbálkozás után végül abban maradtunk, hogy reméljük, nem veszik el útközben. Mentőexpedíciót is gondoltunk /Ádám/, de felesleges lett volna, akkor már két ember miatt kellett volna aggódnunk. Az egyik kereszteződésben várakozva András megnézett egy iskolát, ami ahhoz képest, hogy egy határszéli, alig néhány lelkes szlovén falucskában volt található, milliószor jobb állapotú és felszereltségű volt akármelyik budapesti iskolánkhoz képest. Ez volt az a pont, ahol átsuhant a fejemen, milyen régen láttam Markoszt, bár, gondoltam, biztosan a sor végén van valahol. Aztán folytattuk utunkat lefelé, hamarosan hatalmas tócsákat kellett kerülgetnünk, mert a vihar, amit a hegyen hallottunk, innen már el is vonult – és micsoda szerencse, hogy megúsztuk!!! Beértünk a parkolóba és ott várt minket Zoli – nem mondta, hogy már megint rátok kell várni -, alig két perccel előttünk ért oda, és ott volt már Markosz is, aki teljesen eltévedt, és más útvonalon jött le…
Aztán nem maradt más hátra, mint a hazaút. Indult a 4-es bicikliscsapat, aztán a 8 autó konvojban. A hátsó úton közelítettük meg Felsőcsödét, és éppen hogy csak leelőztük a különítményt: nagyon jól tekertek. Egy kicsit fura volt ott az erdőben autózni, keskeny utacska, két autó nem is fér el egymás mellett, szinte szentségtörésnek éreztem, hogy így végighajtunk ott. Aztán később kiderült: nem volt véletlen az érzés: ez tulajdonképpen erdészeti út, nem is szabadna kocsival behajtani, mi több, szerencsénk is volt, mert időnként lezárják a sorompókat, akkor aztán se ki, se be…
Aznap este zöldborsós husis ragut kaptunk rizzsel és palacsintát…. Mmhhh….. Jó volt a nap, kissé izgalmasabb és váratlanabb fordulatokban bővelkedett, mint amire számítottunk – de hát tudjuk, hogy ami pillanatnyilag kellemetlen, az később visszaemlékezve már KALAND!!! És hát végül is ezért jöttünk.
Pénteken kiengesztelő napot tartottunk. Fürdés Lentiben, az élményfürdőben!!! A csapat fele kocsival ment /ez volt a kiengesztelendő része a csapatnak/, a másik fele biciklivel. Oda-vissza 54 km, önmagában nem vészes. A kiemelt 3 fős csapat – LengerD/BotosZ/BotosÁ – oké, de mindennek van határa, szerintem -, a fürdő helyett tettek egy plusz 90 km-es túrát. Mi pedig strandoltunk. Eleinte meleg vízben, mert eléggé hűvösre fordult és a szél is fújt – teljesen alkalmatlan volt a strandolásra az idő, ezt bizonyította az is, hogy rajtunk kívül csak a legelszántabbak voltak jelen – és nem töltötték meg a területet. Aztán kisütött a nap – és mindent bele! A nagy medence körbe forgós kerek szegletét teljesen kitöltötte a csödei tábor apraja-nagyja… Végül is gyönyörű délutánunk lett, és nagyot pancsoltunk, aztán hazatekercseltünk a táborba. Érdekes, hogy Lenti és Csesztreg között úgy éreztem, az életemért küzdök, és persze már megint mindenkinek rám kell várnia, de végül a dimbes-dombos hazafelé vezető erdei úton már minden bánat nélkül fel tudtam menni. /Persze, itt az a tény a fontos, hogy MEGCSINÁLTAM, az már mellőzendő, hogy milyen lassan, és hogy mennyire ziháltam./ Vacsora: gyümölcsleves és krumplis tészta. Nem vészes.
Szombat: 120 km a vállalkozó szellemeknek Güssing, Burgenland, Ausztria és egy rövidebb, 50 km-es túra a nem annyira vállalkozó szellemeknek itt helyben. Persze, utólag kiderült, hogy a hosszú túra nem tartalmazott olyan undok dombokat, amilyeneket az itthoni… A hosszú túrával kapcsolatban nincsenek élményeim – de elég hamar visszaértek a versenyzők, ez elgondolkoztat. A rövid túrát Árpi vezetésével tettük meg, megnéztük a templomot Iváncon /Móni rövid értékátadásával egybekötve/ - hátha András számon kéri -, nem, tényleg szép volt, az ebédet a Himfai tó partján költöttük el, aztán visszapendliztünk a táborba, mert a vacsorák sorában ma számítottunk a fénypontra: Misi marhapörköltet főz bográcsban!!!! Nos, megfőzte. Eszméletlen volt. Misi, kicsit korábban kellett volna jönnötök, nem szerdán, és Te vállalhattad volna a tábori szakács szerepét, egye fene, nem biciklizel. /Jelzem, jövőre is lesz tábor./ Szóval, a pörkölt olyan volt, amilyennek egy pörköltnek lennie kell. Kicsit rövid volt a lelkem, repeta nem jutott mindenkinek!!!!
Vasárnap már csak egy rövid kirándulásra futotta az időből: egy utolsó vizitre a Borostyán tóhoz. Kissé meglepett, hogy bár jó párszor jártunk itt az elmúlt héten, a mai napon fizetni kellett a bejutásért: nem nagy összeget, de hát mégis. Végül nem derült ki, hogy milyen szisztéma szerint szednek vagy nem szednek belépőt: talán a hétvégére való tekintettel? Na mindegy, ha már itt vagyunk, nem fordulunk vissza. Fürdés, napsütés, fagyi, büfé stb… A tó még mindig gyönyörű volt. Aztán az utolsó megmérettetés a csödei emelkedőn: tegnap nem sikerült /először a héten/, de az utolsó napon megemberelem magam: nehogy már legyűrjön egy domboldal!!!!???? És sikerült!
A sátrakat és a többi cuccokat már reggel mindenki összeszedte, így maradt az autókba pakolás és a gyerekek szétosztása, ki kivel menjen haza. Aztán búcsú és indulás. Álmaim hosszú konvoja megint nem jött létre, mert voltak autópályások és voltak 8-as utasok. De azért lassan hazaértünk. Nem tudom, ki hogy boldogult, mi ritkán utazunk Szfvár irányába, de hogy ott a táblák és az utak nincsenek összhangban, az tuti. Utanként 1 eltévedés az teljesen OK, benne van a pakliban. De hogy a tábla alapján döntünk és hirtelen az autópályán találjuk magunkat, matrica nélkül és ráadásul Siófok irányába száguldva, az kicsit durva, így vasárnap este felé.
Elvileg az iskola előtt találkoztunk újra, leszállítottuk a gyerekeket, és vártuk Andrást, hogy ő is megérkezzen. Már egy órája vártunk, amikor kiderült, ő Maglódon vár a Fábry családra… Ezen a ponton hazafelé vettük mi is az irányt!!!
Valószínűleg egy sor eseményt és mozzanatot kihagytam, ami esetleg a Ti számotokra volt érdekesebb, vagy fontosabb… vagy csak mert simán elfelejtettem. Az is valószínű, hogy időnként felcseréltem az eseményeket és nem pont azon a napon történtek, ahová besoroltam őket…
Ott volt pl. a Vadása-tó, ahol szintén fürödhettünk volna, de ahol egy csúf sorompó állta utunkat és ahol félrevezettek a nyitva tartást illetően, és mely helyet végül otthagytunk.
A fura érzés, hogy akármerre indultunk, mintha pengeélen bicikliztünk volna: hol Zalába, hol Vas megyébe billentünk át az úton.
Az Örség végtelen nyugalma és békessége.
A mesébe illő helységnevek, mint például Velemér és Bajánsenye, Őrimagyarósd és Felsőmarác, Szentgyörgyvölgy és Kerkáskápolna, Ivánc és Viszák és a többi.
Aztán ott voltak a mindennapos úti célok: a cukrászdák és fagyizók, sütik és fagyik és kávék… Vagy a reggelik és az ebédre kapott csomagok…
Hogy mennyien is voltunk pontosan? Nem is tudom. Kb 30 és 40 fő között. Jó kis csapat! Az utakon kétfelé kellett bontani a társulatot, hogy az autósokat ne rögtön üsse meg a guta. A létszám a hét második felétől kezdve folyamatosan változott: családok jöttek és mentek szerdától péntekig! Szabakáék és Backhauszék mentek, Bánfiék és a Botos család másik fele érkezett. Itt jelzem, hogy akinek még kétségei vannak: Ádám és Dani nem VeraZoli fiai, hanem ImiErikáé, akik péntek este érkeztek.
Esténként a kitartóbbaknak volt mozi az ebédlőben: a „feeling” teljesen a régi Liget mozi volt Lőrincen, fantasztikus, derékszakasztó fa székekkel… A kiváltságosoknak /egy valaki/ később került egy fotel is. A kempingszékek csak részben váltak be.
Itt kell megjegyeznem, hogy a csapat minden tagjának komoly elismerés jár, akár a rövidített változatban vett részt, akár az egész hetet itt töltötte!!! A terep nem volt könnyű és bizony sokszor kemény elhatározásra volt szükség ahhoz, hogy megcsináld az aznapi távot, hogy a következő dombon is felmássz és hogy a következő reggelen is időben felkelj. Ilyen hullámos területen talán még soha nem bicikliztünk, pláne nem napokon keresztül.
Egy hetet töltöttünk itt mindössze. Azt hiszem, nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy pontosan még egy hetet hozzá kellett volna csapni! Annyi minden történt, annyi mindent láthattunk és érezhettünk itt. Persze csapatban voltunk, mégis azt gondolom, hogy mindenki megvívta az maga egyéni kis csatáit a dombokkal és saját magával, a gondolataival és a kétségeivel, amíg felfelé küzdött az emelkedőkön, hogy aztán mindent feledve, felszabadultan száguldjon lefelé az ellenkező oldalon… Feltöltődtünk, elloptunk és magunkba szívtunk egy kis békét és összetartozást a saját országunk egy távolabbi, szinte elfeledett csücskében - ez jusson mindenki eszébe, amikor nap mint nap megküzd olyanokkal, akik nem voltak ennyire szerencsések, hogy részesüljenek mindebben!!!
Fel a fejjel, megyünk még együtt biciklizni!
Vera