Augusztusban úgy kellett átvennem egy munkát, hogy nem igazán tudta átadni az, aki előtte végezte. Szeptember végével éves zárás van a cégnél, és októbertől egy új rendszerre kellett átállni. Néha reménytelennek látszott, hogy meg tudjuk csinálni, de végeztük a munkánkat becsülettel, és mostanra nagyjából be is állt minden a normál mederbe.
A legnagyobb hajtás közepén – amikor éppen magyarázni kellett a bizonyítványt – felvillant bennem egy pillanatra, hogy tényleg szükségem van-e arra, hogy engem bántsanak azért, mert egy reménytelen helyzetben minden erőmmel segíteni próbálok. Ekkor tudatosult bennem az az érzés, amit a túrák során szereztem. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor egy túrának nekivágtunk, és mondjuk egy nagyobb emelkedő következett, szinte meg voltam rémülve, hogy mi lesz most, hogy fogok oda feljutni. Aztán mindig feljutottam valahogy, még akkor is ha tolni kellett a végén a bringát. Szinte észrevétlenül alakult ki bennem az az érzés, hogy bármilyen túrát képes vagyok megcsinálni - illetve ismerem a határaimat – és nem gondolkodom azon, hogy egy adott emelkedővel mit kezdjek, hanem csak tekerek. Ez az érzés az életem más területein is – mint például a munkában – előjön, amikor szükség van rá.