Egy madáranya, aki sokáig a teste alatt őrizte pucér fiókáit, amikor megnőnek és a fészek szélén dideregve, remegő szárnyaikat kiterjesztve az alattuk tátongó halálos mélységbe merednek, egyiket-másikat finoman még meg is taszítja: „Indulj el végre, s ha zuhansz is egy pillanatig, utána röppenj fel az égre!”
Ez már valódi egységélmény!
Az ilyen madármamát ugyanis nem csak kicsinyeihez fűzi bizalom, - hanem a Természet Anyához is, aki gyámoltalan fiókáját megtanítja mindenre, amit tudnia kell. A madármama bízik a Madáristenben. Merész tanfolyam ez. Halált megvető bátorság kell hozzá, és főleg elképesztő hit, hiszen egy-két gyakorló körrepülés után több ezer kilométeres vándorútra indulnak el együtt. És felváltva alszanak majd közben.
De mennek. Alvás közben is bíznak egymásban. És magukban.
Ami pedig az óceánok felett szálló madárrajokat összetartja, az nem valamiféle kölcsönös érzelmi aggodalom, nem a „Vigyázz magadra, picikém, az isten szerelmére!” és a „Ne félj, papa, jövök utánad!” – hanem valami rejtélyes összetartozás. Harmónia, amely nemcsak energetikai jelenség, tehát egy közösen átélt erőmező hatása, és nem is csak érzelmi kérdés, hanem mindezeknél sokkal több. – A természettel átélt egység élményére nincs szavunk. Benne vannak valamiben, ami bennük is van. Bennük van a Hold, a Nap, a csillagok és az ember számára érzékelhetetlen, titkos áramlatok.
Ez a szeretet.
Sokkal több, mint érzelem.
Az érzelmi szeretettel más gond is van.
Elmúlhat.
…
Amikor azt mondtam, hogy a szeretet: örök – nem erre a szeretetre gondoltam.
Ez romlékony.