"A mi kultúránk arra épül, hogy egymáson segítünk.
Pontosabban: arra kellett volna épülnie, hogy egymáson segítsünk.
Vagyis a szeretetre.
De ez sajnos nem valósult meg.
Nincs szeretet.
Ezért recseg-ropog az egész, s mint látod, az összeomlás fenyegeti.
De más utunk még sincs, mint hogy megpróbáljunk egymáson segíteni. Nem könnyű, mivel nem csak én járok önös világomban, hanem te is a sajátodban. Önvarázslatunk foglyai vagyunk. Mondhatnám úgy is, hogy mindketten részegek, és ez a költő most arra kér, hogy legalább tántorogjunk együtt: ha összekapaszkodunk, bár te is imbolyogsz meg én is, talán nem esünk el! Ha megfogjuk egymást – két önző magánvilág -, talán összejövünk. Talán segítünk egymáson. „Jóságos kezeinkkel” talán föl tudjuk oldani magányunk fojtogató kötelékeit."