A barátság nem az érzelmeinkből, hanem lényünk legbelsejéből ered.
Rokon lelkek egymásba rezgése ez.
Ritkán éljük meg, és könnyen összetévesztjük másfajta társulásokkal: az elvtárssal, a hittárssal, a haverral, vagy a munkatárssal. Néha jó ismerőssel is. Mi, férfiak, úgy véljük, csak azokkal tudunk jó kapcsolatba kerülni, akikkel közös „eszménk” van, akikkel közös ügyet szolgálunk.
Általában ezt jelenti nálunk a barátság. Egy közös ügy szolgálatát.
Csak ritkán jutunk el odáig, amit Goethe így mond:
„Az igazi barátságért a legtöbbet kell feláldoznunk: a meggyőződésünket.”
Ez az igazság. Mert a barátságnál nagyobb „eszme” nem létezik. Az eszméket csak a fejünkkel csináljuk, de a barátságot teljes emberi valónkkal.
Arisztotelész azt mondja: „A philia a közösség alapja.” Vagyis igazi közösség nem ideológiák mentén jön létre, hanem ott, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok.
Minden „világnézeten” túl. Ezt hívja „közösségi szimpátiának”.
Barátod az, akit mélységesen megértesz.
Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel vagytok egymáshoz.
A barátság lényege az „angyalszerűség” - vagyis a nemiségen túllépő egyetemes ember szeretet.
Szabad társulás - melyre csakis szabad lélek képes.
Szeretni egyoldalúan, ahogy a virág illatozik, nem lehet – csakis egymást lehet szeretni.
Itt arról van szó, hogy a szeretet: találkozás, érintkezés, közösség, együttműködés. Összerezgés, egymásba ölelés. Amikor a kettő eggyé válik, és a pólusok érintkezhetnek, az a szeretet.
Egyoldalúan még akkor sem működik, ha az egyik oldal olyan végtelenül erősen vonz, mint Jézus.