Egy lényeges dologra azonban felhívom a figyelmedet.
Szeretni csak fölfelé lehet.
Nem lefelé, csakis fölfelé.
Senkit nem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva -hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor.
Még akkor is, ha nem ilyen – ha szeretjük, belelátjuk, vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket.
Ha azt mondod: „olyannak szeretlek, amilyen vagy”, nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok.
Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minőségileg többnek látod.
Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, nem a szemével, hanem a szívével lát. Lappangó, mások számára nem látható jó tulajdonságokat vetít rá a szeretett lényre.
Lehet, hogy egyáltalán nincsenek is meg benne.
Csak ő látja.
A szívünk mindig az „égi” felé néz.
Amíg szeretek valakit, fölfelé nézek rá.
Belenézek a szemébe, s nagyon magasra látok bennük.
Még akkor is, ha ez nehéz, de ha szeretem, megtalálom a másikban azokat a tulajdonságokat, amiért fölnézhetek rá. Ha csúnya, akkor nagyon kedves, ha durva, akkor erős, ha gyáva, akkor gyengéd, ha buta, akkor nagyon jó ember.
Az anyai szeretet is így működik, és ez az „elfogultsága” egész életünket eldöntheti.