A gyengeséget a tökéletlen szeretetben tapasztaljuk.
Az érzelmek szintjén.
Mégis azt mondom: kihagyhatatlan állomása ez a Szeretethez vezető ösvénynek.
Itt valóban koldussá válunk. Önzésünk megbízható támasztékát elveszítjük, és mások hatalmába kerülünk. Odaadjuk magunkat neki. Vergődő énünk fel-felhorkan ilyenkor, s ha új gazdánk rossz hozzánk, hiába próbálunk visszamenekülni önzésünk csonthéja mögé - amíg érzelmeink erősek, nem sikerül.
Amíg érzelmi rezgéseink nem csillapodnak, lázban élünk, örökös fönt-lent hullámzásban. Ezért hasonlít ez az állapot a kábítószeres függőséghez: hol boldogság, hol gyötrelem. Az én-tudat azonban lassan-lassan visszatér, kijózanodunk - s eljön az idő, amikor már nem is tudjuk felidézni magunkban az „önkívületnek” azt az állapotát, amikor „szerettünk”.
Elmúlik.
A lélek kijózanodik, és folytatja tovább sivár, önvédelmi hadjáratát.
Az érzelmi alapon létrejött közösségek élete múlékony.
Legyen az szerelem, házasság, egy futó barátság, vagy éppenséggel valamilyen pártbéli összetartozás.
Az összetartozás kalandja itt hamar véget ér, és csak kevesen tudják, hogy mindez csak előjátéka a valódi szeretetnek.
Innen vezet az út tovább -az önelvesztés után, a koldussá válás után Önmagam megtalálásához.
Az első stáció: elvesztem azt, akit eddig énemnek hittem.
A második: megtalálom azt, aki valóban ÉN VAGYOK.
Magamra ébredek.
Ebben az új lényemben legyőzhetetlen leszek. Mert ez már nem külön-én. Ez Egyetemes Én - nem cserépkályhával fűt, hanem atomerőművel. Vele van minden.
Akit összevertek, megaláztak és megöltek Golgotán, Jézus énje volt.
Gyenge, magányos, megverhető, megkínozható, megölhető.
Vesztes - mint minden ember.
De aki föltámadt, és aki János látomásában, a Jelenések Könyvében visszatér, az a Valódi Krisztusi ÉN, akinek végtelen hatalma van. A győztes. Az erő. A megölhetetlen. Akinek erejétől a szeretetlen világ összeroppan.
A „tökéletes szeretetnek” emberi ésszel felfoghatatlan, végtelen hatalma van.