Az emberiség nagy tanítói nem azt mondták, hogy a föld Paradicsom, nem is azt, hogy siralomvölgy, hanem azt, hogy ez itt a küzdelem helye. Frontvonal, ahol a fény és a sötétség harcát vívjuk, a Nagy Háborút, elsősorban önmagunkkal.
Ehhez erő kell.
Buddha „négy nemes igazságának” lényege, hogy az élet: szenvedés.
Függetlenül attól hogy vágyaink teljesülnek, vagy sem.
Ugyanezt mondták a görög tragédiaköltők, a latin gondolkodók, a zsidó próféták, a hindu és a kínai bölcsek és mindazok a jelentős írók, akik életünket mélyebben értették meg. Van nehéz, és könnyű élet is.
De olyan, amelyet ne kísérne végig a félelem és a szenvedés, nincs.
Itt háborúban állunk.
A csecsemő azért sír, mert érzi, hová érkezett.
Nem csak a születését élte át keservesen, de magával hozta azt a tudást is, hogy ez itt a próbatétel helye lesz, nehéz vállalkozás.
Mitől fél?
A haláltól?
Nem hiszem, hogy megszületése pillanatában erre gondolna a lélek.
Nem.
Attól fél, hogy kiesett az isteni egységből.
Amikor a csepp kiszakítja magát a tengerből, és egyedül marad, többé már nem olyan erős, mint a tenger, hanem olyan gyenge, mint egy magányos csepp.
Innen kezdve persze, hogy fél.
Cseppnyi létét félti.
Ezt a félelmet látod a csecsemők arcán. „Úristen, bajba kerültem!” „Egyedül vagyok!” Kiestek a szeretetből: ezért sírnak a csecsemők.
Két világ van: a szeretet világa, ahol nem félünk, mert erősek vagyunk - mert velünk van az Egész.
És a félelem világa, ahol gyengék vagyunk, mert nem szeretünk, és nem szeretnek - elvesztettük az Egészhez való tartozásunkat. Egyedül vagyunk, és magunkra vagyunk utalva.
Ezért sírnak a csecsemők: elvesztették a valahova tartozás létélményét.
Elvesztették a szeretetet.