Nincs kártékonyabb, mint amikor az egónk önmagát imádja. Amikor megreked abban az állapotban, ami kisgyermekkorban még teljesen jogos, hogy a világ értem van, az anyukám azért hordja magán a két mellét, hogy én szopjak belőlük, s egyáltalán az anyukám, az apukám és a többi ember azért van rendszeresítve a világon, hogy nekem jó legyen. A narcisztikus embernek a lelke nem barátja. Önmagával a lehető legrosszabb viszonyban van. Azért tartja magát szüntelen aktivitásban, azért beszél, beszél és nem hallgat meg soha senkit, hogy ne kelljen a lelkébe néznie s elkerülje a csend pillanatában felbukkanó dermesztő érzést, hogy a lelke zűrzavaros, s élete alapvetően boldogtalan.
Ha a lelked a barátod, soha nem maradhatsz egyedül. Magányos lehetsz - de egyedül nem maradhatsz. A magány áldott állapot - az egyedüllét átkozott helyzet.
Amikor ugyanis megtalálod önmagadban a „barátodat”, rájössz arra, hogy a lelked „fölfelé” nyitva van, és sokan vesznek körül. Szellemhazád világa nyílik ki ilyenkor. Ezért van az, hogy aki imádkozik vagy meditál, soha egyedüllétről nem panaszkodik. Pedig látszólag egyedül van: mozdulatlanul ül, és csukva van a szeme. Mégis feltöltődik erővel, derűvel, értelemmel. Bemegy rosszkedvűen egy szobába, ahol nincs senki – s egy óra múlva jókedvűen jön ki, mert magával találkozott és beszélt.